The who Live at Hull 1970

tól től thefirenote.blogspot.co.uk

eredetileg a Live at Leeds Deluxe kiadásának részeként jelent meg 2010-ben, A Who-Live at Hull 1970 végre megkapta saját önálló kiadását! Rögzített az éjszaka után Leeds, február 15th 1970, A Hull show áll a saját, mint egy erős végrendelet, hogy a vadság a Who abszolút csúcs hatalmukat.

valójában, ha a Hull-t Leeds helyett adták volna ki, ez könnyen korának egyik legszebb élő albumának tekinthető. A felvételekkel kapcsolatos problémák miatt azonban ez soha nem fog megtörténni. John Entwhistle basszusgitárjait valahogy nem rögzítették az éjszaka első hat dalán. Szerencsére annak a ténynek köszönhetően, hogy a setlist gyakorlatilag ugyanaz volt, és az előadások majdnem azonosak voltak, a modern technológiát alkalmazva, a producer képes volt “légi szállításra” az előző éjszaka basszusgitáraiban, és tökéletesen összekapcsolta őket a többi számmal. Soha nem tudtam volna ezt, ha nem szerepel a vonaljegyzetekben, tökéletesen hangzik.

nem fogom túl sokat boncolgatni a zenét, az esélyek jók, ha eddig eljutottál, ismered a dalokat, és eléggé ismered a Live at Leeds-t ahhoz, hogy kíváncsi legyél erre az új Live at Hull-ra. Ehelyett arról szeretnék beszélni, hogy mi teszi ezt mássá és majdnem olyan lényegessé, mint Leeds, és miért van rá szükség.

a legmegdöbbentőbb különbség Hull és Leeds között a néhai nagy Keith Moon dobművészete. Nekem személy szerint, dobolása mindig Leeds csúcspontja volt. Ő elöl és középen a mix ismét, szinte a vezető eszköz. Ami igazán érdekes, hogy az általa játszott kitöltések teljesen mások, mint csak előző este voltak. Az egész készletén van, és pontokon hallani lehet, hogy botjai eltalálják a mikrofonokat, miközben ballisztikussá válik. Számomra A Moon játékának különbségei miatt érdemes ezt birtokolni.

a tömeg energiája más, egy kicsit alacsonyabb kulcs, és bár ez nem befolyásolja a Ki játszik, ez befolyásolja a dalok közötti ugratást. Sok párbeszéd nélkül mozognak dalról dalra. Ez BAM BAM BAM, hit után hit, míg a Leeds, Pete Townshend nagyon beszédes volt a tömeggel.

két nagy különbség van az első lemezen zeneileg, először is, a zenekar nem fejezte be a készletet a “Magic Bus” – val, amelyet minden beszámoló szerint ritkán játszottak, ezért sokan azt gondolják, hogy ez jutalom volt a vad tömegnek Leedsben, és kettő, a “Shakin’ All Over” a klasszikus blues jam-re bomlik, kanál, középen, mielőtt visszatérne a végén. Ezen kívül a legfontosabb események ugyanazok, az “A Quick One whil he ‘s Away” dohányzó változata, a “Substitute”, a “Happy Jack” és az “I’ m A Boy” sláger triója, valamint a “My Generation”dohányzó 16 perces változata. A második lemezt Tommy élő előadásának szentelik. Tommy az, ahol Roger Daltry csövei igazán ragyognak. A hangja kiváló formában van itt, és ez tényleg az ő bemutatója.

ha olyan nagy rajongója vagy annak az albumnak, mint én, ezt hallanod kell. Figyelemre méltó, hogy ez a négy srác képes egy ilyen komplexumot egy rockkoncerten, és nem veszíti el az élő show energiáját. Az “Overture”, az “Amazing Journey”, a “Sparks” és a “We’ re Not Gonna Take It”című dalokkal nagyon jól sikerült.

ez egy nagyszerű hangzású élő album, amely minden tekintetben megegyezik Leeds hűségével, és minden elképzelhető módon messze felülmúlja az év későbbi Isle of Wight előadását. Nem tudom eléggé ajánlani ezt az albumot, mind a diehard Who rajongóknak, akik már ismerik ezt az anyagot, mind pedig az újonnan érkezőknek, akiknek valójában fogalmuk sincs a transzcendens rock élményről, amelyet ez a készlet kínál. Menj, nézd meg ezt most!